I.2 Az angkori birodalom fénykora és bukása


A Khmer Birodalom legfényesebb korszaka 802-ben II. Dzsajavarman megkoronázásával kezdődik. A fővárosáról, Angkorról elnevezett civilizáció 1432-ig virágzott. A korszakról kőbe vésett feliratok, templomok falain található reliefek, és a kínai utazók feljegyzéseiből kapunk információt.

Angkorvat légifelvételen

2. sz. kép Angkorvat légifelvételen

Az új korszakot az állam politikai megerősödése, területének kiterjedése és kultúrájának felvirágzása jellemzi. Amennyire a forrásokból megítélhető az ország fejlődése a feudális viszonyok kialakulásával állt szoros összefüggésben. Az ehhez vezető első jelentős lépést a barajok, vagyis víztározók megépítése jelentette, melyek vizsgálata az egyik legfontosabb és legösszetettebb kérdése az Angkorral foglalkozó kutatóknak.

A víztározók célja mindmáig vitatott kérdés. A nyugati kutatók nagy része feltételezi, hogy méreteikből következően a rizsföldek öntözését szolgálták. Ezt azonban kimondottan egy felirat sem említi, és az is lehetséges, hogy – a palota és a templomok állandó vízellátása mellett – a Meru hegyet, az istenek hajlékát övező óceánok jelképéül szolgáltak. (Higham, 2001: 91.)

A vízgazdálkodásos építészet kezdete I. Indravarman nevéhez fűződik, aki III. Dzsajavarmant követte a trónon. Indravarmanról számos dokumentum maradt fent, uralkodásának időszaka jól rekonstruálható. Jó uralkodó volt, aki hatalmát a népe szolgálatába állította. Legfontosabb cselekedete az Indratataka víztározó megépíttetése volt Lolejben. Ezzel nem csak gyakorlati hasznot hozott népe számára, hanem egyesítette azt a szertartásos szimbolikával, így teremtve meg a siker és bőség korszakát. Indravarman által irányított vízgazdálkodás biztosította népének az élethez szükséges élelem megtermelését, emellett megerősítette az uralkodót isteni mivoltában. Életében két jelentős templomot emeltetett, – Preahko-t és a Bakong-t – megalapozva az istenként tisztelt uralkodók kultuszát. Birodalmát egyszerre hatották át az ősi, népi animisztikus hitélet jegyei – a szellemek és ősök tisztelete – valamint a hindu istenek kultusza és Buddha tanításának elemei.

Az őt követő egy évszázad történelme során, hét uralkodó váltja egymást a trónon. Indravarman utódja I. Jasóvarman lett. Új várost alapított, valamint számos templomot, kolostort és remetelakot építtet a hozzá hű vallási közösségek számára. Követve apja példáját, ő is víztározó építésébe kezdett. Nevéhez fűződik a híres, Sziemreap-folyó táplálta Jasódharatatáka, avagy a Keleti-baraj megépítése. Uralkodását, a többi kambodzsai uralkodóhoz hasonlóan, a nagyfokú vallási türelem jellemezte. Ez azt eredményezte, hogy az országban több vallási irányzat is viszonylagos békében fejlődhetett egymás mellett.

A nagyfokú vallási türelem, a két hit évszázados békés egymás mellet élésének hatására a tanítások, dogmák összekeveredtek; a buddhisták – ahogyan ezt az angkori műemlékek is bizonyítják – behódoltak Visnu, Siva és Brahmán előtt is és őket istenként tisztelték; ugyanakkor a brahmánok is magukénak vallották Buddhát. (Máté, 1982: 179.)

A XII. század elején Kambodzsa egyik keleti tartományából érkezett I. Szúrjavarman lett az uralkodó. A messziről érkezett uralkodó, hogy bizonyítsa legitimitását és nagyságát, kiterjedt építkezésekbe fogott. Elkezdte a Nyugati-baraj építését, mely 8000 méteres hosszával és 2200 méteres szélességével a legnagyobb angkori víztároló lett.

Angkor átnézeti térképe

3. sz. kép Angkor átnézeti térképe

Fontos vele kapcsolatban megjegyezni, hogy ő volt az első uralkodó, aki komoly lépéseket tett a brahmán családok megnövekedett hatalmának visszaszorítása érdekében. Ugyan nem mondott le teljesen a brahmán papok nyújtotta szolgálatokról, és országa államvallása is a Siva-hit volt, de ellensúlyozandó ezeket, jelentős mértékben támogatta a Mahájána buddhizmust. Harcos jellemére vall, hogy uralkodása alatt szinte egész Kambodzsa területét meghódította, valamint bekebelezte és adófizetőjévé tette a mai Thaiföld déli részét is.

A korszak következő jelentős uralkodója II. Szúrjavarman, akit a XII. szárzad elején koronáztak meg. Elődeihez hasonlóan ő is harcias uralkodó volt, aki folyamatos harcban állt mind a csamokkal, mind a vietekkel, akik a mai Vietnam elődjét, akkor Dai Viet-nek, a „Hatalmas Viet”-nek hívták. A csatározásokból végül a khmer uralkodó került ki győztesen, miután 1144-ben sikeresen elfoglalta Csampát.

A hódítások mellett arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy öröksége fennmaradjon. Ennek érdekében számos csodálatos palotát és templomot építtet melyek közül a legkiemelkedőbb minden bizonnyal Angkorvat, melynek építéséről és rendeltetéséről számtalan elképzelés született.

Az ennek a gigászi emlékműnek az építéséhez szükséges munkaerő minden bizonnyal meghaladott minden korábbi elképzelést. Nem csupán a felhasznált kövek súlya rendkívüli, hanem szinte minden felületet a legkiválóbb minőségű faragással díszítettek. […] Rengeteg elmélet született ezen emlékmű rendeltetésével és szimbolikus jelentőségével kapcsolatban. A legtöbben megegyeznek abban, hogy az öt központi torony az istenek hajléka, a Meru hegy csúcsait jeleníti meg, míg az árok az azt körülölelő óceánt ábrázolja. […] Vitatott továbbá Angkorvat tulajdonképpeni rendeltetése is. A külső falon belül talán lakónegyedek és a királyi palota kaptak helyet – ahogy azt Claude Jaques feltételezte. Esetleg Visnu imádatára építették, netán Szúrjavarman temploma és mauzóleuma volt. (Higham, 2001: 160-161.)

A világ máig leghatalmasabb és leggyönyörűbb templomegyüttesének bemutatása messze meghaladná dolgozatom szűkös kereteit, ezért meg sem kísérlem méltatását.

Következő királyuk, VII. Dzsajavarman volt az utolsó jelentős hódításokat és kiemelkedő építészeti alkotásokat létrehozó uralkodó. Vezetésével a khmerek kiűzték a csampaiakat, akik őt megelőzően egy időre elfoglalták és kifosztották Angkort. Az uralkodó egyesítette a harcok miatt széthullott khmer fejedelemségeket, és újjáépítette az elpusztított fővárost, mely így ismét régi dicsőségében tündökölt. Harcos uralkodó volt, akinek folyamatos hódításaival Kambodzsa területének legnagyobb kiterjedését érte el. Számos tartományt tett adófizetőjévé, az innen származó bevételekből jól tudta finanszírozni építkezéseit.

A khmer birodalom utolsó korszakában a hinduizmust részben felváltotta a buddhizmus. A kezdetben népszerűbb mahájána iskolák helyett a théraváda vált az uralkodó irányzattá. VII. Dzsajavarman buddhista uralkodó lévén számos módon támogatta a théraváda iskolák megerősödését. Kolostorokat építtet a szerzetesek számára, és egyéb adományokkal is segítette őket. Mind eközben nem szakított teljesen a Siva hittel. Udvarában továbbra is szolgáltak bráhmana papok, és a már meglévő templomokat továbbra is bőséges adományokkal látta el, de már nem építtet újabb szentélyeket. A már meglévő istenábrázolásokat Buddharádzsa „Buddha-király” arcmásával helyettesítette. Inkább a buddhizmust támogatta, ezzel is kordában tartva a bráhmanák hatalmát. VII. Dzsajavarman az építkezés megszállottja volt, erről Preahkhan feliratai szólnak. Újraépítette a megrongálódott úthálózatot és helyreállíttatta az ezen utak mentén lévő „tűzőrző házakat”. Ezek olyan, kőből készült menedékházak voltak ahol az utazók megszállhattak éjszakára, de az is elképzelhető, hogy inkább szentélyek lehettek. Több mint száz kórházat építtet vagy újíttatott fel, sokat javítva ezzel népe egészségügyi ellátásán. építtet egy barajt, a Dzsajatatakát, melyhez tizenhárom kisebb medence is kapcsolódott. Anyja emlékére 1186-ban megépíttette a Taprohmot, apja tiszteletére pedig az öt évvel később elkészült Preahkant. Az ő nevéhez fűződik még Angkorthom „a Nagy Város” is.

A fallal körülvett várost, melynek abszolút központja a Bajon templom-hegy, védelmi céloknak megfelelően tervezték, de főként egy pontosan meghatározott jelképrendszer szabályait tartották szem előtt. Ez arra volt hivatva, hogy minden támadástól, illetve kedvezőtlen hatástól megvédje a várost. (Albanese, 2002: 45.)

A becslések szerint a XII. században a város és környező területek népessége elérte az egymillió főt. Az emberek majd háromnegyede a mezőgazdaságban dolgozott. Ez elengedhetetlen volt ugyan az ország szükségleteinek megtermeléséhez, azonban az állandó robotmunka kizsigerelte az embereket, kiknek sorsát az építkezési munkák és az állandó csatározások csak tovább nehezítették.

Az Angkorthom középpontjában álló Bajon, a főtemplom, szobrairól Avalokitésvara arca néz le ránk. A könyörületesség és együttérzés bódhiszattvája ideális modell volt egy olyan uralkodó számára, mint VII. Dzsajavarman. Nem volt még egy uralkodó a khmerek történelmében, aki ennyi mindent tett volna saját népe és országa felvirágoztatása érdekében. Csillapíthatatlan vágya a halhatatlanságra, olyan monumentális építkezésekre sarkalta, melyek ugyan majd ezer évvel később is megőrizték nevét az utókor számára, de kimerítették országa tartalékait. Halálával vette kezdetét Angkor dicsőséges korszakának leáldozása.

Angkor bukásának okait illetően a mai napig megoszlik a tudósok véleménye. A folyamatos kutatások miatt egyre több elmélet lát napvilágot, és nyer bizonyítást. A manapság megdőlni látszó, ám sokáig a legelfogadottabb elmélet szerint Angkor bukását, a nagy gonddal kiépített, vízgazdálkodási rendszerének összeomlása okozta. „Ebben a szorosan egymásra épülő elemekből álló rendszerben egyetlen gyenge láncszem az egésznek a működését tönkretehette.” (Albanese, 2002: 103.). Valószínűsíthető, hogy hatalmas árvíz sújtotta a várost, melynek ereje a rizsföldek folyamatos termésétől függött. A víztározók homokkal telítődtek, és a barajok rendszere működésképtelenné vált. Nem akadt már olyan uralkodó, aki képes lett volna továbbra is fenntartani a bonyolult vízhálózatot, melynek működtetéséhez és karbantartásához egy erős központosított hatalomra volt szükség. A helyzetet tovább súlyosbították a thaiok betörései, akik elfoglalták kifosztották a várost, aminek lakói így arra kényszerültek, hogy elhagyják egykori lakhelyüket.

A dzsungel által benőtt Taphrom templom

4. sz. kép A dzsungel által benőtt Taphrom templom

Az Angkori birodalom kora véget ért, az állandó háborúk és monumentális építkezések kimerítették az ország tartalékait. A nép hite az uralkodó felé ettől kezdve megrendült. Az udvar végül Udongba, a mai fővárostól, Phnompentől nem messze, helyezte át székhelyét. Az elmocsarasodott víztározók környékén malária pusztított. Angkor a XV. századra teljesen elnéptelenedett, épületeit idővel benőtte a dzsungel és másfél évszázadra a feledés homályába merült…

Angkor múltjának tudományos kutatása – a kezdeti francia próbálkozásokat követően – csak a polgárháború után, nemzetközi összefogással indulhatott el. Ez is magyarázza, hogy még nagyon sok a feltáratlan műemlék, és olykor egymásnak ellent mondó, bizonytalan elmélet születik az angkori civilizáció fénykoráról és bukásáról.